~D elköszönése

Kedves Olvasók!

Nem tudom, hol kezdjem el... nehéz elbúcsúzni úgy, hogy tudom, ezt már nem fogom visszavonni, ez már menthetetlen.
Talán ott kéne kezdenem, hogy Szofiis... Itt egyedül nekem kell bocsánatot kérnem, mert önfejű voltam/vagyok/leszek... Teljesen jogosan szidtál le, én is ezt tettem volna a helyedben, ha olyan lettél volna, mint én.
Azt hiszem az NSF már rég nem arról szól, hogy magunknak írjunk, sokkal inkább miattatok írtunk. Fogadni mernék, ha TI nem lennétek, talán nem bocsátottunk volna meg egymásnak annyiszor... A blog pedig már réges régen a törölt blogok listáját bővítené.
Igazából az, hogy kiszerettem a One Direction-ből és, hogy egy teljesen más zenei fajtát kedveltem meg, most rádöbbentett arra, hogy nem csak a zenei ízlésem változott, hanem a személyiségem is.
Rádöbbentem, mit akarok csinálni és be kell, hogy valljam ez nem az írás... Hiába hiszem azt minden egyes saját történetemnél, hogy 'Hú, ez milyen jó!', a legtöbb a gépemen porosodik, arra várva, hogy írjak bele még, ami, mint gondolhatjátok, valószínűleg soha nem fog már bekövetkezni.
Hiába fogok még csak az általános iskola legutolsó évébe lépni, most sokkal inkább az ambícióim elérését próbálom megvalósítani, mind e mellett hobbiból írni, legyen szó angol történetről, vagy magyarról. Mert igen angolul is neki kezdtem írni.
A legrosszabb bennem az, hogy mindenbe belekezdek, de semmit nem bírok befejezni. Egy idő után megunom, legyen szó egy nyelvről, amit meg szeretnék tanulni, egy sportágról, vagy egy történetemről.

Most egy kicsit Szofiisról, utána még regélek egy kicsit; Szofiis a legjobb írók közé tartozik, akit valaha ismertem, igaz csak négy olyan emberrel beszélgetek, akinek valaha, valamilyen történetét olvastam. Benne nem csak egy írótársat találtam, de egy olyan barátot is, akire mindig is vágytam; egy olyan barát, aki a "szemembe" mondja a dolgokat, még, ha fáj is néha, de bevallom mindig, minden egyes alkalommal igaza volt. Sok mindent tanultam tőle ez alatt a másfél év alatt. És a legjobban azt sajnálom, hogy így kellett véget venni a közös munkánknak. Azért remélem, hogy jövőre találkozunk a Volt-fesztiválon!

Most vissza a bloghoz. Nem ilyen véget érdemelt volna, de hát sorry not sorry miattam lett ez. És ezért röstellem magam. Tudjátok, drága Olvasók, mostanában sok minden körül forog az agyam. Magamban szidom a kőműveseket, amiért nem bírnak sietni azzal a kibaszott házzal, amibe már kibebaszottul beköltöznék. A felvételi... tudjátok, versengek a bátyámmal, hogy kiből lesz okosabb ember. Igazából az egész családdal versengenénk, ha - és ezt most nem egoizmusból mondom - kihasználnák úgy az agyukat, mint mi ketten. Na, szóval a felvételivel az a helyzet, hogy verseny helyzetekben agyon parázom magam és emiatt cseszettül elcseszek mindent. Hiába vagyok elsőtől kezdve osztályelső -, sőt idéntől kezdve iskolaelső is - másodikban egyszer egy matekversenyen száz pontból nyolcat (!) értem el, na jó, asszem eltértem a tárgytól.

A lényeg az, hogy gyakorlatilag lenne időm, mindenre, de mentálisan semmire nem bírok száz százalékosan odafigyelni. Szóval, drága Olvasók, úgy döntöttem - egy magam -, hogyha érdekel titeket elregélném a történet maradék cselekményét, ha Szofiis beleegyezik, és ti szeretnétek tudni.
Ti vagytok a legjobb Olvasók - bár, amikor nem kommenteltetek szidtalak titeket -, szeretlek titeket, igaz most cserben hagytalak benneteket.

Love y'all, ~D xx